Teremtés az üres papíron

Attól lehet félni, hogy az ember öregkorára lehülyül, de amíg ez bekövetkezik, addig is íróként megvan a lehetősége, hogy az üres papíron teremtsen valamit, világot építsen. A 2018. évi Könyv-Bor-Jazz fesztivál nyitó előadása után Háy János József Attila-díjas íróval egy elképzelt mesevilágról, száraz fehérborokról és jazz-zenés verselésről beszélgettünk.

– Mi volt az első könyv-élménye?
– Az első igazi könyv, amit olvastam, az Gárdonyi Gézától az Egri csillagok, ami a mai napig kiemelt helyet őriz az olvasmányaim között. A legfantasztikusabb könyvek egyikének tartom, és az utolsó nagy regénynek, amikor egy elbeszélő lazán, könnyedén, szabadon és az elbeszélői öntudat teljes biztonságával tudott a világról beszélni.

– Gyermekkorában nem kapott szülői támogatást az írói törekvése, a nagymamája egyenesen azt állította, hogy írónak ott van Jókai, költőnek Petőfi, minek kellene ilyesmivel foglalkozni. Ön adott könyvet a gyerekei kezébe?
– Adtam, persze. Egészen kiskoruktól meséket olvastunk nekik a feleségemmel, és ezt ők nagyon szerették. A mese egy nagy alaptudása az embernek. Arra születtek valaha a népmesék, hogy bizonyos feszültségeket, félelmeket kioltsanak, és érzelmi tónusokat megfogalmazzanak. A mesék azok pont olyanok, amilyen világot szeretnénk: tudjuk, hogy mi a jó, mi a rossz, ki az igazi ember vagy a hős és ki a gonosz. Szeretnék olyan világban élni, ahol pontosan látjuk, hogy ki-kicsoda, és el tudunk igazodni közöttük. Szóval mesékkel kezdődött. A lányom nem lett olvasós, időnként ezt-azt kézbe vesz. Nagy Mikszáth-rajongó, szereti azt az ironikus humort, amit ő képvisel. A fiam viszonylag sokat olvasott, de most már ő is harminc fölött van, s úgy látom, hogy elférfiasodik: nem olvas semmit, csak szakirodalmat és szakkönyvet. Mivel nyelvész, ezért nyelvészeti könyveket olvas általában, össze-vissza nyelveken.
Van ez a nagy hiedelem, hogy a fiatalok nem olvasnak. Szerintem az olvasás midig megmarad, és régen sem olvasott mindenki. S régen sem olvasott jó dolgot mindenki. Egy elég jó budapesti gimnáziumba jártam, az osztályunkból mindenki értelmiségi lett, de csak a tíz százalékuk olvasott olyan könyveket, amit érdemes volt elolvasni. Másik 15-20 százalék hülyeségeket. Nem annyira rossz a helyzet, mint amennyire gondoljuk. A verbalitás mellett erősen megjelenik a vizualitás: amikor a gyerekeimmel nézek tévét, mire én regisztrálnám, hogy melyik csatornára váltottak, addigra ők már három csatornával odébb járnak, mert egy másodperc alatt pontosan detektálták, hogy vizuálisan mi zajlik előttük. Milyen alapon mondhatnám azt, hogy a világ vizuális befogadása kevésbé értékes, mint a verbális? Természetesen én a verbalitás oldalán állok, úgy is, mint abból a világból jövő ember, és úgy is, mint író, de nem mernék pálcát törni más befogadási irányok fölött sem.

– Vannak könyv-mérföldkövek az életében?
– Aki olvas, annak az életében mindig vannak és lesznek, s mindig mások. Nyilván a klasszikusok megmaradnak: prózában például Móricz-párti vagyok, lírában pedig József Attilát választanám. Persze a többieket is szeretem, csak nálam ők viszik el a prímet. Nem olvasok már olyan sokat, mint régen, de azért igyekszem, mert mindig jönnek új és jó könyvek, jó szerzőktől, amiket érdemes olvasni. A legutóbbi átütő élményem az Jonathan Franzen Javítások című könyve volt.

– Magyar kortársakat olvas-e?
– Persze, Bartis, Dragomán, Garaczi, Nádas és sorolhatnám, ezeket elolvasom, minimum azért, hogy bosszankodjak azon, milyen jót írtak.

– Összetartó a magyar írótársadalom?
– Az irodalomban is van egy kettős osztat, mint általában a politikai vagy közéleti terepen, de azért alapvetően szerintem mindenki tudja, hogy ki a jó író és ki a nem jó. Pontosan tudjuk, hogy ki milyen nívón dolgozik. Bárki bármit állít magáról, mindenki tudja, hogy az állítás igaz-e vagy sem.

– Többször visszatér a világépítés gondolatához, mit takar ez pontosan?
– Egy írónak a legnagyobb ajándék, hogy ott van az üres papír, és neki van lehetősége – mint a Teremtés könyvében a Teremtőnek volt -, hogy megnevezze a világot, és azt mondja: ez itt ég, az ott föld, ez itt víz, az ott állat. Az írónak megvan a lehetősége, hogy az üres papíron teremtsen valamit. Az irodalom egy teremtett világ, nem a valóság tükröződése, hanem amit a valóság tapasztalataiból épít fel az ember. Csak a műalkotás teremtésének tudunk az urai lenni, a nagyvilágban mások koordinálják a dolgokat.

– Ez a teremtés mindig önmagától értetődően létrejön?
– Az utóbbi időben én nem panaszkodhatok, gyakorlatilag folyamatosan írok. De van egy félelmem, hogy egyszer elapadnak a csapok. Az még rosszabb, ha a csapok elapadnak, de nem veszem észre, és még mindig írok, hülyeségeket. Attól tartok nehogy öregkoromra azt higgyem például, hogy aforizmákban meg tudom fogalmazni a világot.

– Ha a fesztivál második pillérére, a borra térünk rá, akkor mit választ: fehéret vagy vöröset?
– A vörösborban van valami, ami rossz a szívemnek, csakúgy, mint a tea. Csak száraz fehéret iszom, bármely vidékről, ami tiszta bor, és nincs összepancsolva valamivel.

– Jazzt szívesen hallgat?
– Régen nagyon sok jazzt hallgattam, most már kevesebbet, de van egy saját produkciónk két jazz-zenésszel: Juhász Gábor gitárossal és Mogyoró Kornél dobossal. Amikor verseket olvasok fel, akkor ők folyamatosan játszanak alatta, és ezt nagyon szeretem. Nagyszerű érzés a jazz-zenészek komoly kreativitásával találkozni, és azt látni, hogy itt működik egy zenei gondolkodás. Nem csak úgy oda vannak vágva a hangok, hanem tényleg ki van gondolva. A jazz-standardokat nem annyira szeretem, amikor ugyanaz a futam jön-megy, akkor egy kicsit unom. Magyarország bővelkedik remekebbnél remekebb jazz-zenészekben. Ahhoz képest, hogy itt mennyire nem megbecsült műfaj, s milyen kis pénzért muzsikálnak ezek az emberek, elképesztő magas nívójú teljesítményt nyújtanak. Vannak kedvenceim, például Lukács Miki vagy Dresch, de legalább még tízet tudnék sorolni, akiket érdemes hallgatni.

(2018.06.08.)