Létezik-e közös szülőföld?

Közös-e a szülőföldünk, vagy mindenkinek van sajátja? A messzire vezető filozófiai kérdést a Kortárs szerkesztősége úgy oldotta meg, hogy a folyóirat harmincöt szerzőjét egy esszé megírására kérte fel. A végeredményként létrejött Szülőföldem című kötetet két társszerző, Géczi János és Tóbiás Krisztián részvételével február 18-án mutatták be a Vaszary Galériában.

– A szülőföldben nincsenek közösségi mozzanatok – mondta Géczi János. – Statisztikailag létezik közös szülőföld, de annak földrajzi, biológiai és társadalmi részleteihez ugyan a közösség által, de mindenkinek saját viszonyt kell kialakítania. Rendkívül eltérő, hogy mit mondtak például a XV., a XVIII. században vagy ma a szülőföldről. Azt gondolom, hogy ez a fogalom a társadalom közös képzete, amihez mindenkinek viszonya van, de például Petőfi vagy Arany János szülőföld-képzete merőben más. A nyelvhez, a hazához, a néphez, a nemzethez, az államhoz közelebb esnek az ő képzeteik, de a biológiai élettérhez mindenkinek speciálisabb a viszonya.

„Számomra az otthont mindig a növények teremtették meg” – írja esszéjében Géczi János, ami nem véletlen, hisz végzettségét tekintve kutató biológus, s csak később vált ismertté költőként, regényíróként, majd művelődéstörténészként, illetve a neveléstudomány művelőjeként.
– A szülőföldről nekem nem az Árpád-kori – és az ebből a korból semmiféle maradvánnyal nem rendelkező – Monostorpályi épületei jutnak eszembe. Nem a nyelv, nem a Nyírség aljának a szegénysége, hanem az élővilág: az a növény- és állatgazdagság, amivel legelőször azonosulni tudtam. Az a közös bennük, hogy valamennyi táplálkozásban, higiéniában vagy szakrálisan jelen volt a közösség életében is.

– A szülőföldhöz való kapcsolódás mindenkinek egyéni – ezt már Tóbiás Krisztián, a kötet társszerzője mondta. – A Vajdaság bánáti régiójában születtem, ahol érdekes módon az anyaföldet szerb nyelven egy hímnemű szó – otadzbina -, az apaföld fejezi ki. A szülőföld számomra egy fantasztikus környezet, ahol jó volt gyereknek lenni. Az akkori élményeim főként az írásaimban jelennek meg, a tapasztalatokat pedig a mindennapokban használom. Idővel persze az ember igyekszik túllépni a saját és a mikroközössége korlátain, ami kapcsán a szülőföld távoli emlékké válik.

A könyvbemutatótól betegsége miatt távol maradó Zalán Tibor a kötetben így ír szülőföldjéről: „Számomra különös fogalom a szülőföld. Valami olyasmi, ami nekem nincs, másoknak meg van. Szolnokon születtem, ezzel szemben sohasem éltem Szolnokon. Abonyban, ahol a tágabb családom élt – és él a mai napig, már aki él még, egyre kevesebben -, akkoriban nem volt kórház. Ma sincs. Lehetne. S mivel négy kiló kilencven dekás kisded voltam anyám hasában, jobbnak látták a szülést Szolnokon lebonyolítani. A kórházban. Volt is ennek valami alapja, mert meglehetősen halva születtem meg. Ez annyit tesz, és nem többet, hogy világra érkezésemkor nem volt szívhangom. Kék-zöld zsírhurkák borították a testemet az elmondások szerint, és makacsul állt a szívem. Mária néni, mert még azt is fontosnak tartották a tudomásomra hozni később, hogy így hívták a szülésznőt, aki mellesleg anyám barátnője volt, kétségbeesésében elkezdett pofozni. A halott pofozása mint születéskor átélt horror… Erre önérzetesen felsírtam. Azóta élek. Úgy, ahogy. Úgy-ahogy.”

(2020.02.19.)