Legyen közös európai örökségünk

Praznovszky Mihály irodalomtörténész a karantén időszakát is munkával töltötte. Az eredmény három kötet, közülük kettő régi kedvenceihez, Eötvös Károlyhoz és Mikszáth Kálmánhoz kötődik, a harmadik pedig egy kuriózum: füves könyv Trianonról.

– Ezek karanténkönyvek?
– A korlátozás elején kiraktam az asztalomra mindazt, amit szerettem volna megcsinálni. Persze közel sem végeztem, hisz soha nem lehet kész az ember. Hála az informatikának ma már nem kell a Széchényi könyvtárba elutazni, hogy kutathassunk. Nincs is nyitva, amit nem igazán értek: ha a veszprémi lengyel piacon tolonghat ezer ember, akkor a könyvtárba miért nem mehet be öt? Mindegy. Néha sokat is dolgoztam, április végén például volt egy hét, amikor föladtam. Fel kellett állnom, és egy hétig semmivel sem foglalkoztam. Talán a karantén-feszültség is bennem volt: a bezártság, a kilátástalanság érzete, mivel senki nem tudta, meddig tart, minden programomat törölni kellett. De aztán magamhoz tértem, kiderült az idő, menni kellett dolgozgatni a kertbe. A feleségemmel sokat kirándultunk Nemesvámos és Veszprémfajsz környékén, felfedezve, hogy milyen csodálatosan szép tájban élünk.

– Írt egy füveskönyvet Trianonról. Miért füveskönyvet?
– Az ötletet Márai adta. Az ő füveskönyve volt az első, amiben egyrészt az év négy évszakára szóló napi bölcsességeket, okos gondolatokat, az életen átszűrt tapasztalatokat fogalmazott meg. Gyógyfüveskönyv, ami gyógyít, felriaszt a melankóliából vagy elgondolkodtat. Szegeden van egy LAZI kiadó, akik füveskönyv-sorozatot indítottak, nagyjából tíz kötetet szerkesztettem bele, s kérdezték, hogy csinálnék-e egyet Trianonról.

– Hogy viszonyul a témához?
– Sokat haboztam. Nem értek a történelemhez, annak ellenére, hogy történelem szakon végeztem, de már elfelejtettem. Időnként nem is bánom a felejtést. Trianonra pedig annyi minden rakódott rá: indulat, értelmezhetetlen és felfoghatatlan gyűlölet, ami persze értelmezhető és felfogható, s épp ez benne a döbbenetes. Egy feltétellel vállaltam az írást: ha a szélsőséges, uszító, ma is érvényes undorító gondolkodásnak nem adhatok benne helyet. Megpróbáltam hűvösen, józanul, kimérten végigvinni az elmúlt száz évet, s rá kellett döbbennem arra, amit egyébként is tudtam, de most élesebben láttam, hogy a mi tudásunkból kihagyták Trianont.
Az 1945 utáni nemzedékhez tartozom, az általános iskolában nem is hallottam Trianonról, a gimnáziumban esetleg egy fél mondatot a világháború lezárásaként. Nem voltak hétköznapi ismerőseim, akiknek a szüleit kitelepítették. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem, mit jelent Trianon. Hozzá kellett olvasnom azoknak az embereknek a drámáját, akik egyszer csak itthon találják magukat Magyarországon, egy vagonban, kiszakítva a szülőföldjükről, s naponta megaláztatások sorát élik át. Ez az igazi Trianon. Okos emberek mondataival végigvettem ezeket a szinteket: Szegfű Gyula, Németh László, Apponyi és Károlyi, mindenki, akinek volt nekünk szóló gondolata Trianonról.

– Rokona is belekerült?
– Persze. Szerepel benne egy Praznovszky Iván – a mi Iván bácsink -, aki 1971-ben halt meg. A családfánk nagyjából hat csapattal előbb ágazik el. Akkoriban ő volt a párizsi nagykövetség titkára, később pedig nagykövet Párizsban és Madridban. Titkárként ő szervezte a magyar békedelegáció mindennapjait: az utazásukat, az ellátásukat, a sajtójukat, a programjukat, mindent. Testközelből látta az egész trianoni történetet, s nemrég megjelent róla egy nagy, vaskos könyv. Nem volt családja, pesti kukákban szórványosan találták meg az irathagyatékát. Egy okos történész, Zeidler Miklós szedte össze őket, ebből született A Monarchiától Trianonig egy magyar diplomata szemével című igen szép kötet. Ilyen az, amikor nem vezércikkekből és uszító szövegekből, hanem a hétköznapok szintjéről látjuk Trianont.
Azt kellett érzékelnem, hogy Trianon az a magyar történelmi tény, amiről a történészek, az újságírók és a visszaemlékezők a legtöbbet írták. Ebből a gazdag témából tíz füveskönyvet össze lehetne állítani. A végső lecsengés az, hogy nem tudunk mit kezdeni Trianonnal. Szerintem a jelenkori Magyarországgal kellene törődni, azzal, ami nekünk van. Korábban útlevél kellett ahhoz, hogy nemzeti értékeink, nagyjaink szülőhelyét felkeressük. Miután ilyen értelemben megszűntek a határok – vagy legalábbis csökkent a jelentőségük -, azt mondhatjuk, hogy amíg van nemzeti örökségünk (Petőfi, Arany, Madách, Mikszáth, Kosztolányi és a többiek), az most már legyen közös európai örökségünk. Törekedjünk arra, hogy ezek az alkotók megjelenjenek románul, szlovákul, csehül, angolul, franciául vagy németül, így Európa és a világ számára láthatóvá válnak az értékeink. Hogy ilyen beszorult állapotban is micsoda értékeket hordozó, létrehozó nemzet vagyunk, mi mindennel gazdagítjuk a világot.
S fordítva: Nógrádban éltem, és máig szégyellem, hogy nem tanultam meg szlovákul. Holott kellett volna ahhoz, hogy egyenrangúként beszélgessünk vagy vitatkozzunk, esetleg szót emelhessek politikai vagy magánügyeimben. Nekem ez a Trianon-könyv önmagam megismeréséhez vehető nagyon fontos lépés volt. Ki vagyok én, mint magyar – mondja ezt egy lengyel Praznovszky. Csodálatos dolog, ahogyan asszimilálódtak az őseim Magyarországon, hogyan lettünk magyarok, miközben legbelül érezhető egyfajta lengyel identitás is, ami pusztán csak érzelmi állapot, de hát az ember számára az egész világ egy nagy érzelem.

– Ahhoz Ön is hozzátett, hogy Eötvös Károlyt és Mikszáth Kálmánt megismerhesse a világ.
– Örökös, tiszteletbeli elnöke vagyok a Mikszáth Társaságnak, a Kazinczy Társaság pedig tiszteletbeli tagjává választott. Több száz tagjával mindkét társaság egyformán értéket szolgál és értéket ment. Lassan húsz éve írok a Széphalom című, közel ezer oldalas évkönyvükbe, s most összegyűjtöttem az ott megjelent Mikszáth-írásaimat. Így született meg a Mikszáthtal a Felvidéken című, most megjelent könyv, ami százhúsz oldalon nyolc írásomat fogja át. Érdekesség, hogy minden esetben a Balatonfüredhez és a Felvidékhez is tudtam kötni Mikszáthot. Nekem plusz élményt ad, hogy itt élhetek már harminchárom éve.

– Mit lehet tudni az Eötvös Asztalról?
– Erősen titkos szervezet vagyunk. Több mint tíz évvel ezelőtt nagy Eötvös-rajongóként hárman kezdtünk el beszélgetni Eötvös – a vajda – rendkívüliségéről. Ekkor adta ki Kállai Szilárd barátom az Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége című köteteket. Ő forszírozta, hogy üljünk le beszélgetni. De akkor már csináljunk egy Asztalt, mivel Eötvös Pesten minden este hódolók rajában ott ült az Abbázia Kávéház egyik sarkában és jellegzetes sapkájával a fején mesélt. Persze volt benne sok lódítás is, mert a mese olyan, mint a füstfelleg: gomolyog-gomolyog, aztán valami kijön belőle.
Mi úgy határoztunk, hogy tizenkét tagnál megállunk. Havonta találkozunk, szinte mindig mindenki eljön, van közöttünk művész, vállalkozó, erdész, mindenféle, s ami nagydolog: még nem vesztünk össze. Beszélgetünk az irodalomról, az életünkről, örülünk egymás sikerének, nagyokat nevetünk és persze időnként a politika felé is száll a pipánk füstje. Főzünk, kirándulunk, néha meghívunk közénk egy érdekes embert. Játék ez, de amikor egyszer itt volt egy pesti barátunk, Kövér György történész, teljesen meg volt döbbenve, ugyanis Pesten ő olyannal nem találkozik, hogy tizenkét ember hosszú évek óta összejár, véleményt cserél, vitázik, gondolkozik, olykor segítik egymást, s megtartják Eötvöst a XXI. század részére.

– Honnét jött az ötlet, hogy könyveket is adjanak ki? Ezek forgalomba kerülnek?
– Nagy Krúdy-rajongó vagyok, Szentendrei Zoltán nyomdavezetővel, pénz nélkül huszonöt Krúdy-kötetet adtunk ki, minden évben egyet. Kis példányszámban, egyik se került könyvesbolti forgalomba. Máig kapok kétségbeesett üzeneteket, hogy kellene valamelyik, de már egy darab sincs belőlük. Leálltam velük, persze azt mondták, hogy úgyse fogok tudni leállni. Igazuk lett, mert kis idő múlva eszembe jutott Eötvös Károly. Őt mindenki szerette, egy végtelenül jópofa, gazdag tudású, mesélőkedvű, ragyogó ember volt, és az itteni tájat rajongásig szerette. Úgyhogy elkezdtem gyűjtögetni tőle mindazt, ami még nem jelent meg nyomtatásban. Most az ötödiknél tartunk, ebben a témában is benne van huszonöt könyv, de mivel öregszem, ezekből jó lenne évente többet is kiadni.

– Helyén van Mikszáth és Eötvös Magyarországon és a nemzetközi környezetben?
– Mikszáthot ismét felfedezte a tudomány, komoly újraolvasások és újragondolások történnek az életművével, törődnek vele. A publikációk közül egy-kettő posztmodern, még én sem értem, de biztos bennem van a hiba. A könyvesboltokban is szinte minden ott van tőle, legutóbb épp a Kossuth Kiadó készített egy huszonkét kötetes sorozatot, gyönyörű és nem is annyira drága. De ami a lényeg: az idegen nyelvre fordítás és kiadás. Pozsonyban egy kiadó az elmúlt öt évben nyolc Mikszáth-kötetet adott ki szlovák nyelven, kedvcsináló borítóval. De jelent meg angolul és németül is, elsősorban a Szent Péter esernyője, azt nagyon kedvelik az idegen nyelvű olvasók.
Eötvössel sincs baj. A lelkes Kállai Szilárd több utánnyomással több, mint tizenkétezer példányban adta el az említett két könyvet, ami a mai könyvviszonyok mellett egy óriási szám. Rájött, hogy van még néhány varázslatos könyv Eötvöstől, például a Bakonyi utazás, ami 1901 óta nem jelent meg. Úgyhogy a legfontosabbak ma hozzáférhetők, ráadásul utána más kiadók is kedvet kaptak Eötvös kiadásához. Televíziós sorozat, hangoskönyv, rádiós felolvasás készült belőle – nem rossz teljesítmény. A balatoni, füredi embereknek ismerniük kell, mert ezekben a könyvekben a sok mese mellett egy csodálatos tájszeretet bontakozik ki. Csak úgy érdemes itt élni, ha rajongok azért, ami itt van. Annyi minden van Eötvösben, amitől sokkal jobban érzem magamat ebben a világban.

(2020. 06.05.)