Vaszary János és Vaszary Kolos

A festőfejedelem és az egyházfő találkozása

A felújított Vaszary-villa a 20. század egyik legjelesebb hazai mesterének, Vaszary János festőművész munkásságának egy reprezentatív válogatásával nyitja meg kapuját a nagyközönség előtt. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből csaknem félszáz remekmű érkezik Balatonfüredre, azok közé a patinás falak közé, ahol a művész nagybátyja, Vaszary Kolos hercegprímás, érsek a nyarakat töltötte, abba az épületbe, amely a főpap élete utolsó két évében állandó lakhelyéül is szolgált.

A most bemutatásra kerülő festmények betekintést adnak Vaszary János életművének különböző korszakaiba, különös tekintettel az egyházfőhöz fűződő, illetve a Balaton vidékéhez kötődő műalkotásokra. A tárlat végigkíséri a művész munkásságát a tanulóévektől kezdve az életmű kiteljesedéséig.

Vaszary János a budapesti Mintarajztanoda növendékeként, majd Münchenben ismerkedett a naturalista ábrázolásmóddal, később a párizsi Julian Akadémián tanult. 1891 elején apai nagybátyja, Vaszary Kolos meghívására Olaszországban töltött néhány hónapot, ahol a remekművek másolása mellett a műemlékek tanulmányozásával töltötte napjait. A felvilágosult szellemű pannonhalmi főapát – 1891-től hercegprímás, esztergomi érsek, 1893-tól bíboros – az ifjú művész patrónusa volt, tanuló éveit anyagiakkal, pályakezdését pedig egyházi megrendelésekkel támogatta. Az ő közvetítésével reprezentatív portrémegrendelésekhez és egyházi megbízásokhoz jutott, többek között a balatonfüredi Kerektemplom Krisztus a kereszten című oltárképét készítette. Vaszary Kolost számos alkalommal megörökítette, 1893-ban, első nyilvános bemutatkozásán az ő portréját állította ki a Műcsarnokban.

Az 1890-es években született művek alapozták meg Vaszary hazai és európai hírnevét, amelyet számos díj, külföldi bemutatkozás, állami és magángyűjtői vásárlás is bizonyít. Az 1900-as párizsi világkiállításon bronzéremmel jutalmazták egyik emblematikus főművét, az Aranykor című festményt. A századforduló körüli években a szecesszió összművészeti törekvéseinek szellemében az iparművészet számos műfajában munkálkodott: bútor-, edény-, üvegablak- és faliszőnyeg-tervek kerültek ki a keze alól. Vaszary is közreműködött a szolnoki művésztelep megalapításában, amely a realista tradíciókra épülő életképfestészet egyik központja volt ekkor. Népi tematikájú képeinek legjobb darabjain a monumentális paraszti figurákat minden pátosztól mentesen ábrázolta, elkerülve ezzel a korszakban divatos népi zsánerképek hamis érzelgősségét.

1910 tavaszán Párizsba utazott, ahol a távol-keleti művészet mellett a kortárs modern irányzatok képviselőinek a munkáit tanulmányozta. 1914 őszétől a Sajtóhadiszállás kötelékében többek között Vaszary János is járta a frontokat, s rajztömbjeit és vásznait lassanként benépesítették a háború képei: a végeláthatatlan sorokban vonuló trénszekerek, s a fogolytáborok sebesült katonáinak portréi. Az első világháború után, az ötvenes éveiben járó Vaszary János visszavonultan dolgozott vidéki házában Tatán. Az átélt megrázó élmények és a világégést követő társadalmi és morális összeomlás mélyen megrendítették.

Az izgatott lélekállapot szenvedélyes alkotóerőt szabadított fel, amely dinamikus festői gesztusokban, izzó színekben, mozgalmas képi felületekben formálódott alkotásokká, jórészt aktkompozíciókat és alakos festményeket, csendéletek és tájképeket készített akkor. A húszas évek közepére úgy tűnt, hogy Vaszary túljutott a küzdelmes esztendők nehézségein, egzisztenciálisan és művészileg egy felszabadultabb, örömtelibb alkotói periódus elé nézett. 1925-ben végre hosszabb időre újra Párizsba utazott, ahol készenlétben állt az új impulzusok, az izgalmas művészeti élmények befogadására. Folyamatosan vázlatozott, akvarelleket és tusrajzokat készített, szabadon nézelődött, mindent papírra vetett, amit érdekesnek talált, egy ellesett gesztust vagy mozdulatot. Könnyed ecsetvonásokkal festett impresszióit később olajképeinél felhasználta. Párizs mozgalmassága után Itália történelmi levegője megnyugtató változatosságot hozott Vaszary életében.

Itáliai útja során több városba ellátogatott, Perugia és Assisi után Velencébe utazott. A mediterrán élet mozgalmassága teljesen magával ragadta. Rajongott a tengerpartért, egész nyarakat töltött az Adriai-tenger és a Riviéra különböző fürdőhelyein. Több városban megfordult, mindenütt rajzolt, festett, a vízparti látványt, a halászbárkák és vitorlások színes kavalkádját, a nyaralók strandéletének ellesett epizódjait örökítette meg.

1928-ban Klebelsberg Kunó kultuszminiszter megbízásából készült Vaszary egyetlen közintézménybe szánt, monumentális műve a tihanyi Biológiai Kutató Intézet számára. A végleges képhez készült változatok egyértelműen utalnak a színhelyre: a háttérben a jellegzetes balatoni hegyvonulat látszik a Badacsonnyal, a vízen vitorlásokkal. Az intézetet díszítő műalkotás végül mégsem a Balatont, hanem a tenger alatti világot ábrázolja. A nagyméretű pannó a tihanyi intézetből az idők folyamán elkerült, holléte ma nem ismeretes.

Vaszary János utolsó éveiben a vidéki élet nyugalma színpompás parkképekben öltött testet, emellett a nagyvárosi nyüzsgés változatossága hasonlóképpen vonzotta. Jellegzetes Budapest képein a Duna parton korzózó polgárok a budai hegyek sziluettje, a királyi vár, a Halászbástya és a hidak díszletei között élik mindennapjaikat. Kegyes volt Vaszary Jánoshoz a sors, művészi aktivitása teljében, 1939 áprilisában, alig fél évvel a második világháború kitörése előtt érte a halál, páratlanul gazdag életművet hagyott az utókorra.