Minden vers töredék

A 2018. évi Quasimodo Költőverseny fődíját elnyerő Falcsik Mari szeptemberben akkori betegsége miatt nem tudta átvenni az emlékplakettet. A Magyar Nyelv Napja alkalmából a költőverseny különdíjasával, Térey Jánossal lépett fel a Vaszary villában rendezett szerzői – és utólagos díjátadó – esten. Ott beszélgettünk vele, szavak gyűjtögetéséről, a tehetség ajándékáról, palackba zárt üzenetekről és a költészet univerzális jellegéről.

– Örült a Quasimodo-emlékdíjnak?
– Természetesen. Nagy örömmel fogadtam a hírt: szerintem ez egy kellően független díj, mondhatnám, az elfogadható díjak közé tartozik, nem kíséri semmiféle politikai botrány, kultúrkampf, kétfelé húzás. A költészetről szól, és egy magas színvonalú, nemzetközi elismerésű lírikus neve fémjelzi.

– Hogyan készül a költő?
– Én, mint több másban, ebben is fordítva ülök a lovon: sokan már első zsengéikkel futnak döngetni a kiadók kapuit, én nem tettem ezt. Kisgyermekkorom óta írok – de már fiatalon elég kritikus szűrőt alkalmaztam a magam irányába, próbáltam nagyon érzékeny mércén megmérni, mi az, amivel ki lehet állnom. Az ennek ellenére nagyon hamar kiderült, hogy az írás az egyetlen, amihez igazán közöm van. Nem én tettem fel mindent egy lapra, mint Tóbiás Krisztián fogalmazta a kérdésében, hanem tán a születésemmel már erre az egy lapra „lettem feltéve”. Gyerekfejjel érzékeltem, mennyire „más”, intenzív belső életű, sokszorosan érzékelő és átélő lény vagyok, hogy sokakétól elütő életet élek, hogy ott belül jobban megélem az életemet, mint kívül e világban.
A kérdésre, mi akarok lenni, hamar egyértelmű lett a válasz: író. Magával ragadott a szavakkal megjelenített és megjeleníthető világ – és maguk a szavak, amiket szó szerint gyűjtögettem: ha a felnőttektől hallottam egy izgalmas új szót, mint mondjuk, a rabicfal, eltettem magamnak, forgattam, ízleltem, kipörgettem, mi minden van benne, rabbi, rabló meg valami vicc is… Ugyanígy vadásztam a tájszó-kincseket a falusi nyaralásokon.
A készülődő költő az esetemben világjátékokat játszó könyv- és versfaló volt. A játékban a figurák beszéde már majdnem saját szöveg. Rigmusokat is kitaláltam és énekelgettem, esténként a testvéreimet szórakoztattam folytatásos meséimmel, amikre jobb volt azt mondani, hogy képzeld, azt álmodtam, hogy…, mert akkor nem tartottak hazudósnak vagy bolondnak. Attól kezdve, hogy egy évvel előttem beiskolázott nővéremtől ellestem a betűvetést, mindig írtam valamit, s a rajzaimmal illusztráltam. A pályaválasztásom, egyetemi szakom egyértelműen az irodalom lett.

– Hogyan érez rá a költő arra, hogy a verse már elég jó a publikáláshoz?
– A vers első olvasója az, aki írta. Mindenkiben van egy patikamérleg, érzi, mit bír el, mit nem. Vannak költők, akik a gyakori megjelenésért enyhébb szűrőt alkalmaznak – nekem nem mindenek fölötti szempont, hogy állandóan fusson nyomtatásban a nevem, vagy hogy kétévente kötetem legyen. Nagy szelektáló vagyok, sok verset kidobok. Vannak persze olyan alkotók is, akik a külső szemmel már tökéletesnek ható műben is kételkednek. Ez alkati kérdés. Nálam, mondjuk úgy, van egy pont, amikor tudom, hogy ez most kész – vagy, hogy ennyi, nincs több benne. Szerencsére a szakma és az olvasó gyakran hívja versnek ugyanazt, amit én. De ennek nincs sztenderd receptje.

– Milyen témák foglalkoztatják?
– Bármilyen résztémát fejt ki egy-egy vers, a költészet mintha mindig ugyanazokban a nagy körökben mozogna. A ki vagyok én, tágabban, kik vagyunk mi, emberek, hogyan lehet az emberi létet – akár aktuális formáit – jelzőkkel, igékkel és főnevekkel, vagyis grammatikával megragadni. És persze továbbalkotni, hozzátenni azt a pluszt – akár egy megfogalmazásnyit is –, amit az irodalom mindig hozzátesz, amikor az emberi lét ábrázolása során új utakat nyit, mivel képes pontosabban letapogatni a jövőt, mint a hétköznapokban robogó emberek. A kik vagyunk, hogyan élünk mellett ott a szerelem: a bárki, de bármi, akár a természet, egy létforma, egy motívum iránti szenvedély is – és ezek mellett ott a legnagyobb téma, a halál. Az az alkotó személyiségétől függ, milyen absztrakcióval írja le, amit érez-gondol, tapasztal, elképzel. A témánál itt lényegesebb a hogyan: a sajátos élmények csatornája, amin át akár ugyanazt nézve, amit más, úgy fogalmazza meg, amit lát, ahogyan még senki más.
A talentum ajándék, az írói is: ha szavakkal meg tudom fogni a láthatatlant, ha képes vagyok leírni kellő szabatossággal úgy, hogy a másik is értse, az kegyelem. Csodálatos öröm számomra, hogy megkaptam ezt a sorstól. Az alkotásnak mindig megvan ez a perverz gyönyöre: ha egy szörnyű tényt sikerül szavakkal kifejezni, amikkel végre pontosan megjelenik az a rettenet a papíron, a költő örömében csapkodja a térdét: ej de jól sikerült iszonyat, végre elkaptam!
A költészet a legnehezebbet vállalja a kifejezésből: a legdirektebb tényközlésben is többletjelentésű jeleket használ. A vers palackba zárt üzenet a seholsincs-tengerbe dobva, amit ha ki tudja hol, hány év múlva valaki meglel és kibont, titkosírást talál a foszló papíron, amin már a tinta is elmosódott. Szinte reménytelen – csoda, hogy a legbelülről hozott, sajátos módszerrel és saját látásmóddal rótt hieroglifákat valahol valaki mégis mindig megérti. Hisz maga a költő sem lehet tisztában azzal, mit sikerült megragadnia a lét rá jellemző speciális módozatából. Én ezért nem használok írásjeleket: úgy tekintem, a magamét elsősorban beleértve, hogy minden vers töredék, minden lírai mű a jelen múltjából a jövő jelenébe vetve fönnmaradt részlet.

– Van elképzelése, kik olvassák és kedvelik a verseit?
– Erre ma könnyebb válaszolni, mint régebben, amikor valóban bedobtuk a palackot a tengerbe, és a kiadói és olvasói önkény hullámzására bíztuk. Az internet világában már közvetlenebb a visszajelzés, igaz, ez könnyebb módot nyújt az öncsalásra is.
A magyar lírának, mint mondják, van egy középkorú olvasótábora. Én nem érzékelek efféle korosztályi beszűkítettséget. A MERSZ klubban, amit családilag fenntartunk (Lantos László Triceps rendező, performer vezetésével), szabad felolvasóesteket is szervezünk, sok fiatal jár hozzánk. Aztán nemrég egy hetven fölötti hölgy keresett meg azzal, hogy németre fordított a verseimből, ugyanakkor épp egy gimnazista fiú üzent, hogy rólam ír házi dolgozatot, segítenék-e. Én tehát nagyobb korosztályi szóródást érzékelek. És, épp annyi a vidéki visszhang, mint a fővárosi, s mivel angolul is megírom a verseimet, a külföldi is. A net korában már nincsenek földrajzi határok.
Több költő szívesen ad elő, mint mi is, e mai füredi felolvasóesten is. A közönségen a magunk szemével láthatjuk a pillanatnyi hatást – vagy az érdektelenséget. Már szinte elégedettek is lehetnénk azzal, ahogy reagálnak… Végülis a magyar olvasók szeretik a verset. Ha gyakran nem is értik teljes mélységében a szöveget, hagyják hatni magukra a szavak szította spontán szenvedély fura varázsát. Persze sokszor „széplelkűek”, bedőlnek a fűzfapoézisnak, nem vállalnak nagyobb szellemi erőfeszítést, mélyebb lelki kalandot, a nagyoktól sem a nehezebbet kultiválják, egy kőkemény Ady helyett inkább egy szerethetően szomorú Tóth Árpád-strófát dédelgetnek, vagy a mai korból Varró Danit – de a magyarok stabil lírafogyasztók.

– A Vaszary Galériában épp Lesznai Anna ornamensei előtt beszélgetünk – fölmerül a kérdés: létezik magyar női irodalom?
– Bizonyára létezik. Én a líra szereplője vagyok: sem a nemi, sem más skatulyának nem látom értelmét. Nem vagyok egyetlen rész-milyenség szószólója sem. Nyilván nyoma van, hogy nő írja a verset, mint lenne annak is, ha másutt, más korban élnék, ha, mittudomén, fekete fiú vagy kőgazdag kanadai volnék. Primér élményem a nőiség, de nem elsődleges témám. Sokféle meghatározódás van, az egyik alkotó, mondjuk, főúr és katona, a másik, mint Lesznai, szecessziós festő-író – ezek mind jelentéssel bíró, pregnáns szűkítők, hozzák a maguk színeit, de az írás kifutásáért kizárólagosan nem felelhet egyetlen jelleg. A jó költő a maga legszemélyesebb módján is univerzális.

– Milyen munkákat tesz le az asztalra mostanában?
– Idén lefordítottam Isaacson hétszázhúsz oldalas Leonardo da Vinci-monográfiáját, vagy harminc szakterületet érintő, hatalmas tényanyaggal. Az eredeti nagyon nagyot szólt, a magyar most jelenik meg a hó végén, sokat várunk tőle a kiadóval (Helikon). És, ami a számomra a leglényegibb: áprilisban jön ki az új, ezúttal terjedelmesebb verskötetem a Jelenkornál. Kilenc év alanyi lírai anyaga van benne.

– Milyen szálak kötik Balatonfüredhez?
– Évek óta Örvényesen nyaralunk: nagyon szeretjük azt az apró települést, a családias parttal lent és a zavartalan békéjű temetővel fönt a faluban. Ebben a körzetben Füred a város, a kultúra, a nélkülözhetetlen centrum az obligát pezsgéssel – és, noha mi a csöndhöz húzunk inkább, mégis jó, hogy ez a kettő karnyújtásnyira van egymástól.

(2018.11.19.)