Élvezem az írással való teremtést

Géczi János végzettségét tekintve kutató biológus, később költőként és regényíróként, majd művelődéstörténészként és a neveléstudomány művelőjeként vált ismertté. 1982-ben megjelent könyvét, a Vadnarancsokat a hatalom a boltok polcairól hívta vissza, hogy bezúzassa, ekkor vált a neve országos hírűvé. Szenvedélyesen kutatja a szimbólumokká vált civilizációs élőlények, ezen belül is a rózsa sorsát: írt könyvet Allah rózsáiról, a muszlim kertekről, az antik mediterráneumról, a rózsa kultúrtörténetéről, jelképeiről és irodalmi vonatkozásairól. Önmeghatározása szerint elsősorban költő, középiskolás kora óta jelennek meg versei, amikért József Attila-díjat is kapott, 2019-ben pedig elnyerte a füredi Quasimodo költőverseny fődíját.

– Örül a Salvatore Quasimodo-emlékdíjnak?
– Igen, több okból is. Amikor a Quasimodo költőverseny 1992-ben elindult, akkor Gömöri György kapta az emlékdíjat, és az egyetlen különdíjat nekem ítélte a zsűri. A mostani elismerés a huszonhét évvel ezelőtti élményeket is visszahozza. Másrészt annak ellenére, hogy a pályázat nemzetközi, engem környékbeliként választottak, aki érzi a lokális itt-lét szépségét is. Egy pályaszakasz után jó, ha az ember értő fülektől kap visszaigazolást. A munkahelyemen dolgoztam épp, amikor megkaptam a díjról szóló értesítőt, nagyon jó érzés volt. Éjfél környékén olvastam el a levelet, aminek következtében másnap kétszer annyit tudtam dolgozni, mint amennyit egyébként szoktam.

– Vissza tud emlékezni a Szűz gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című díjnyertes vers keletkezésének körülményeire?
– Három egészen régi és erős élményből született. Lehetett tudni, hogy össze fognak kapcsolódni, és valamikor egy szöveg jön létre belőlük. Az egyik egy réges-régi római élményem: a Via Giulia utca végén, a Tevere észak-keleti részén van egy Bűnbánó Magdolna-templom. Akkor még ez volt az egyetlen templom Rómában, ahova a hívők magukkal vihették az állataikat. Nagyon érdekes, hogy a legtöbb reneszánsz templom padozata nem vízszintes, hanem egy picit lejt. A belépő azt érzékeli, mintha az oltár egy megemelt szinten lenne, legalább egy fél métert lejt a padló, vagyis ha az ember egy almát elejt, akkor az kigurul az ajtón. Ebben a templomban – ahol az etológus barátommal voltam – a hívők mellett jobb oldalon kutyák ültek, baloldalon a macskák meg a papagájok, és nem volt semmi vita közöttük. A nyitott templomajtóban pedig ott állt egy szamár.
A másik élményem egy sajnos elhalt állat. A kilencvenes években elég sokat jártam és éltem Rómában, ahol Szőnyi Zsuzsa is élt. Zsuzsa sajátos módon nem velünk, a családdal levelezett, hanem időnként küldött egy képeslapot, amit mindig a kutyámnak írt. Úgy adta a sors, hogy ezek a képeslapok nem múzeumokról vagy Róma látképéről referáltak, hanem állatokról, például macskákat vagy szamarat küldött. Egy pulikutyának mi más lehet érdekes – gondolom én. Tehát egy nagyon művelt, a város magyar nagyasszonyának tekinthető hölgy, aki szalont vezet és minden kulturális eseménnyel képben van, képes Rómát élőlényeken, állatokon keresztül hangsúlyozni.
A harmadik volt az előhívó élményem. Ha tehetem, akkor a Sibenik és Zadar közötti Murter szigeten dolgozom. Ott van egy Tisno nevű falu, a hegytetőn pedig egy reneszánsz korabeli Caravaj Gospa (Caravaggio)-templom. Az oltárképen – amit a helyiek előszeretettel dedikálnak Caravaggio-nak, de ez persze nem igaz – egy rózsaszín-piros ruhában lévő, földön ülő madonna látható. Ha a nagy háziállataik kiöregszenek, akkor a szigetlakó dalmátok nem ölik meg őket, hanem elviszik egy szigetre meghalni. Nincs más választásod, mert te magad is meg fogsz halni. Akivel egy életet végigélsz, kirakod egy szigetre, ahol még néhány évet élhet, ha el tudja magát látni. A vers természetesen nem erről szól, hanem a Mária és az ő anyjának a kapcsolatát ábrázoló reneszánsz képtípusnak a leírása, amihez mellékszereplőként egy szamár is csatlakozott.

– Mióta jár a mediterráneumba?
– Mindig is nagyon szerettem az európai mediterrán kultúrát. Gyerekkoromtól kezdődően él ez a vonzalom, de azt gondolom, hogy ez minden Kárpát-medenceiben benne van. Akik nem határokon belüli kultúrákhoz kötődnek, hanem a Kárpát-medence kultúrájához, aminek része a mediterrán kultúra. Aki az antikvitás iránt érdeklődik, de ha csak magát a kereszténységet, annak hagyományait a teljességében akarja megélni, az szükségképpen kötődik ehhez az eredeti kultúrához. Ebből származunk mi magunk is. Van tehát egy erős kulturális-szociális hátterem, és a szakmámból következő természetképem, a természettel való együttlétem is szorgalmazza azoknak a helyeknek a felkeresését, ahol az ember-létünknek a biológiai, társadalmi és kulturális oldalát egyszerre lehet megélni. És ott ez nagyon egy. A természet annyira meghatározza az ember napi-heti-havi életritmusát, hogy nem lehet elszakadni tőle. Lehet tudni, hogy ural bennünket ez a világ, és a maradék kultúra is ennek megfelelően strukturálódott.
Akkor engedtek először nyugatra, amikor az egyetemi hallgatói éveimet befejeztem. Ma már nem mindenki tudja, hogy milyen is volt mindez: háromévente, rettenetes tortúrák árán lehetett kijutni. Huszonhárom éves koromban először Görögországban voltam, és mentem is vissza, amíg lehetett. A szerbiai események miatt Románián keresztül nagyon nehéz volt menni, vagy épp nem is engedtek át. Váltanom kellett, és akkor jött Hellasz helyett Itália. Természetessé vált, hogy ha tehettem, akkor magánidőben, ösztöndíjakkal vagy barátok révén dolgozni már a mediterráneumba mentem és megyek a mai napig.
Tíz-tizenöt éve a Marokkótól Izraelig terjedő részen ékelődött be nálam az Adria, annak is elsősorban a dalmát része, amihez a szálakat Veszprém adta. Az általam fontosnak gondolt ködlovagok közé tartozó Cholnokyaknak, a földrajztudós Jenőnek is rendkívül erős adriai kötődései vannak. Másrészt léteznek olyan veszprémi kultúrtörténeti kapcsolatok, mint például Verancsics Faustusé, aki benne volt az Itálián kívüli első, Sibenik-i reneszánsz székesegyház építésében, majd később Veszprém várkapitányaként találkozunk vele. Rudolf császár innét vitte tovább Prágába. A veszprémi múlt jelentős alapjainak erős itáliai vagy mediterrán kötései vannak, ami nagyon bonyolult hálórendszerré vált számomra. Negyven-ötven éve tehát alkotóként és oktatóként, egyetemi tanárként vagy kutatóként is folyamatos kapcsolatot igyekszem fenntartani a mediterráneummal.

– Biológiai kutatás, antropológia, élettudomány-történet, művelődés- és neveléstörténet, szimbólumtörténet, rózsák, próza- és szépírás, színház és oktatás – hogy csak a fontosabbakat emeljem ki az eddigi oldalai közül. Jelenleg melyik milyen arányban van jelen az életében?
– Középiskolás korom óta írok, és azért, mert élvezem az írással való teremtést. Nehezen alakult ki, hogy a pályámat mihez is kössem. A természettudományos világképet, gondolkodási módot nehéz párosítani akár egy köznapi vagy egy bölcsész gondolkodással. Másfelől a huszadik századi európai irodalom jól példázza, hogy vagy azonnal sztár lesz az ember, és ez az irodalmi sztárság lehetővé teszi az irodalomból való, viszonylag független életet. Ilyen kevés van: minden ezer vagy kétezer nagyon tehetséges emberből egy-kettő tud sokak által elfogadott jelenséggé válni. A többieknek valami másból kell eltartaniuk magukat.
Sose szerettem volna, és a mai napig is ellenzem, hogy olyan irodalom-környéki dologból kelljen megélnem, fenntartani a családomat és saját magamat, ahol a megélhetési munka befolyásolta volna az irodalmi szándékaimat vagy tevékenységemet. Sok rossz példát lehet látni, hogyan torzul vagy szemetesedik el az ember. Vagy azért, mert nem tartottam magamat elég erős embernek, esetleg kényelemből én az egyetemi pályát választottam.
Korábban úgy gondoltam, hogy negyvenéves korom után – ha megengedhetem magamnak – csak irodalomból szeretnék élni. (Tolnai Ottó egyszer halálosan kinevetett. Azt mondtam, hogy az irodalomnak szentelem magamat, és ennek a konkrét jelentését Ottó azonnal érzékelte.) Ez igazán komollyá ötvenéves korommá vált, de akkor sem léptem meg. Tulajdonképpen az elmúlt fél évtizedben már megtehettem, de mégsem tettem.
Az egész nemzedékem sokműfajú. Minden műfajban, a képtől a filmig, a színháztól a szociográfiáig ott kell lennünk. Az a fajta költészetkép, amibe mi belenőttünk, nem is kedvelte ezt az egész társadalomra való rálátás-igényünket. Műfaji forradalmat és műnemi átalakításokat is csináltunk. Az idő előrehaladtával persze homogenizálódik mindaz, amit korábban a különböző műfajok révén tudtunk csak elérni, de ez a sokműfajúság indulásom óta engem is jellemez. Jónéhány pályatársnál a tudományos és a művészi tevékenység összeforrása is kitapintható, például Nádasdy Ádámnál, Szilágyi Ákosnál vagy Szkárosi Endrénél is jelen van a kétéltűség. Pillanatnyilag – és remélem, hogy ez már nem változik – én kizárólagosan a nyelvhez kötött művészetekkel bíbelődöm.

(2019.09.11.)