Cilinder és lokni

Cilinder és lokni
Osztrák biedermeier képek a Szépművészeti Múzeumból

A Szépművészeti Múzeum egyik legnépszerűbb műtárgy együtteséből kínál hosszabb időre egy gazdag válogatást a balatonfüredi Vaszary Galéria. A 19. század első felében és közepén egész Közép-Európában divatossá vált, biedermeier néven ismert művészeti stílus kialakulása a középpolgárság megerősödésével, a városi fejlődés fellendülésével van szoros összefüggésben.

A kiállítás megtekinthető: 2017. december 31.
Vaszary Galéria

Kiállításmegnyitó: 2015. június 13. 11:00 óra
Vaszary Galéria

A feltörekvő új társadalmi erő igyekezett saját ízlése szerint megformálni környezetét, a művészeti és lakberendezési termékek megválasztásakor elsődleges szempont volt a lakótérben a komfortérzet kialakítása. Jellemző festészeti műfajok voltak a portré, az életkép és a csendélet. A polgári öntudat kifejeződéseként az új otthonok gazdái szívesen díszítették falaikat a ház lakóinak arcképeivel, valamint a hétköznapi környezet nyugalmat árasztó, békés jeleneteivel, realista eszközökkel megfestett tárgyaival.

A térség politikai és kulturális központjaként Bécs volt a művészeti fejlődésnek is a meghatározó centruma. A kiemelkedő technikai felkészültségű festők sora jelentkezett az új polgári réteg igényeinek a kielégítésére. A térség más régióiban a művészeti élet ekkoriban inkább még csak kibontakozóban volt, ezért ezeknek a területeknek a közönsége, így a magyarországi kialakuló polgárság körében is nagy népszerűségnek örvendtek a császárváros divatos festői. Nagy számban kerültek műveik hazai magán- és közgyűjteményekbe. A meglévő képzőművészeti gyűjtemények egyesítésével megalakított Szépművészeti Múzeum, kapuinak 1906-ban történt megnyitásakor, már tekintélyes sorozattal rendelkezett az osztrák biedermeier festészet kiváló darabjaival. A későbbi évtizedek során véghezvitt újabb kiegészítésekkel ez az anyagrész a múzeum modern gyűjteményének egyik hangsúlyos, nemzetközi mértékkel is kiemelkedő rangú egységének számít.

A Szépművészeti Múzeum épületének nemrég elkezdett felújításával járó helyzetet kihasználva vált lehetővé az, hogy a munkálatok elkövetkező éveinek ideje alatt a múzeum e fontos és mindig sikerre számító anyagrészéből egy mintegy 50 műalkotásból álló reprezentatív válogatást mutathassunk be Balatonfüred közönsége részére. Ennek során olyan kiváló festők kiállításokról és albumokból jól ismert alkotásaival találkozhatunk, mint Friedrich von Amerling, Johann Nepomuk Ender, Franz Eybl, Friedrich Gauermann, August von Pettenkofen, Johann Baptist Reiter vagy Ferdinand Georg Waldmüller.

Biedermeier: finom különbségek, vad feszültségek

Füredre biedermeier kiállítást hozni nem tűnik kockázatos vállalkozásnak, sőt, szinte csodálkozunk, hogy csak most, öt évvel a villa revitalizációja után következik ez be. Itt állunk Vaszary bíboros villájában, amelyben Czigler Győző a klasszicista tornyos villák hagyományát elevenítette fel. Mintha az építész Ludwig Persius Potsdamjában lennénk 1840-ben. A villa építtetője nem véletlenül választotta ezt a stílust a liberális polgárság által favorizált historizáló barokk vagy neorokokó helyett. A villa építése korában, az 1890-es évek végén, és a 20. század elején éled újjá a biedermeier stílus a képző- és iparművészetben, és a városi villaépítészetben mindenhol Németországban és az Osztrák- Magyar Monarchiában. A modern művészet bő vérű, polgárellenes stílusaként, a kozmopolita liberális hegemóniával szemben nacionalista, a haladás igézetében fogant Gründerzeittal szemben reakciós, civilizációkritikus stílusként. Egy művészeti forradalom köntösében egy társadalmi-ideológiai ellenforradalom bontakozott ki a Jugendstillel és a Secessionnal, azaz a modern művészettel. Az eladdig lesajnált, begyöpösödöttnek, szellemi posványnak tekintett biedermeier felértékelését, mint a rend, mondhatnánk: a rendek közti rend és a békés polgári világ korszakát a társadalom uralkodó osztályai protezsálták: a nagypolgárság, Magyarországon pedig kifejezetten az arisztokrácia. A Vormärz kultusza Bécsben az 1896-os Kongressausstellunggal, a Bécsi Kongresszus korát bemutató nagy tárlattal kezdődik. Minden valamit magára adó bécsi arisztokrata família elővette és bemutatta ekkor a család féltve őrzött biedermeier festményeit, empire bútorait, óbécsi porcelánjait és más iparművészeti tárgyait. „A régi szép idők úgy látszik újra visszatérnek” – mondotta az öreg császár a megnyitón, aki Metternich korszaka iránt egész életében ellenállhatatlan vonzalmat érzett.
A biedermeier mint a kifinomult, súrlódásmentes polgári világ korszaka a századfordulótól az 1920-as, 30-as éveken át magasan őrizte ázsióját. Nem véletlen, hogy mind a Szépművészeti Múzeum, mind a Fővárosi Múzeum, mind pedig a Fővárosi Képtár ebben az időben gyűjtötte be ebből a korszakból származó festményei legjavát. A finom humorú Krúdy szép megfogalmazásában: múlt idők átélt regénye volt a biedermeier képzete.
A saját munkájával és produktumával, a munkatársaival és családjával harmóniában élő céhmester víziója, amelyet legplasztikusabban az e kiállításon látható Johann Baptist Reiter-féle munkásképek tárnak elénk – szembeállítva a modern kor elidegenedett, elembertelenedett munkásnyomorával és ipari termékeivel ellenállhatatlan vonzerőt jelentettek, és jelentenek ma is. Egészen az 1980-as évek kutatásaiig kellett várni, hogy ez a ködkép eloszoljék a 19. század első felének művészetének megítélésében. Hogy egy partikuláris példával illusztráljam a kijózanodáshoz vezető forrásfeltárás élményét: amikor alkalmam nyílt a bécsi Iparművészeti Múzeum textilgyűjteményében a majd’ ezer hiteles biedermeier lakástextilmintát egyenként végignézni, akkor döbbentem rá, hogy a bécsi kollégák az 1980-as évektől igazat beszélnek: a biedermeier vad volt, üde és szertelen. A pasztellszínű kisvirágos, csíkos bútorhuzat, amely ma is mindenki számára a szolid és jólnevelt biedermeiert jelenti, nem más, mint a két világháború közti elvágyódás kivetülése, azaz hamisítvány, amelyet a valódi biedermeier nem ismert.
A biedermeier is, mint minden korszak, tele volt ellentétekkel, indulatokkal, feszültségekkel. Hadd legyek kicsit kaján: olyan volt, mint e kisváros, Füred maga.
A reformkori szellemi elit itt, a Balaton partján beszélt össze az országgyűlések előtt. Az 1825-ös konspirációk iratait éppen e villa tulajdonosa, Vaszary Kolos szerzetes tanár rendezte kötetbe. Széchenyi nagyívű projekteket vitt végbe a színházépítéstől a gőzhajózás megindításáig, Deák, Kisfaludy, Kossuth, a színész Lendvay Márton és Vörösmarty sétáltak a savanyú vízzel teli ivópoharukkal a promenádon. Szinte egy klasszicista festmény elevenedik meg előttünk a szellem hőseivel és oszlopos-árkádos épületekkel, idilli part menti tájjal, országos jelentőségű, sorsfordító beszélgetésekkel. És mit olvasunk közben éppen Kossuthtól? „Mondják: Füreden a társalgási hangulat feszes, gőgös, különözgető; és valóban az a csömörletig.” Kossuth hangoskodónak találta a főúri vendégek vigasságát. Eötvös Károly szerint „Politika, szerelem, pajkosság és dínomdánom: ez volt a régi Balatonfüred fürdőszórakozása.” A szabadságvágynak a reformkori Füreden nem csak politikai dimenziója volt. Újabb társadalomtörténeti kutatások szinte örömüket lelik a füredi kicsapongó élet, az egyházi kezelésben lévő Füredemn zajlott dorbézolások feltárásában. Csatáry Ottó, az Életképek tudósítója 1845-ben például „kéj és unalom vadászokról” ír, valamint olyan hölgyekről, akiknek eladnivalójuk „éppen nyájas magok, vagy édes báju csemetéjök”. Szinte abszurdnak hangzik, hogy a reformkori Füreden a prostitúció éppen 1849-ben érte el csúcspontját: a polgári biztos intézkedett, hogy az örömlányokat Arácsra telepítsék ki, mert a városba a férjükkel érkezni tervező hölgyek nem szívesen jönnek. A hamiskártyázás mellett virágzott ugyanis a titkos és kevésbé titkos prostitúció, amelynek folyományaként a gyógyulást keresők nemegyszer betegebben távoztak, mint ahogy érkeztek. Noszlopy Gáspár, a szabadságharc bátor kormánybiztosa, amikor 1849 augusztusában Füredre hajózott követőivel Somogy vármegyéből, tekintélyes számú vendéget talált a fürdőn, akik bizony még ekkor is élvezetüket lelték a zenében. Noszlopy testvére így írt erről: „Volt tánc, zene és egyéb szórakozás. […]”
A biedermeier ugyanúgy sokarcú volt, mint minden korszak; talán csak az általános rendről és jólneveltségről szóló fedőtörténet, hogy egy freudiánus kategóriával éljek, volt erősebb, amely szinte porcelánszerűvé tevő lakkréteggel vonta be az utókorban élő képzeteket, hasonlóan a korszak festményeihez. Pedig ezekben is észre lehet venni az ellentmondásokat. A magyar arisztokrácia ugyanúgy Bécsben öltözködött, vásárolta lakberendezését, ahogy a bécsi képzőművészeti akadémia udvari festőivel festette meg portréját. A nemzeti érzelmű Batthyányné Zichy Antónia, Nákó Kálmánné vagy a Szentgyörgyi házaspár Anton Einsle, Friedrich von Amerling és Georg Waldmüller művészetét hívták segítségül saját arcképük megörökítéséhez. És vajon tartható-e a biedermeier polgári mibenlétéről áthagyományozott felfogás, látva, hogy ez a festészet minél magasabb szintű, annál arisztokratább a megrendelő. Csakúgy, mint előtte és utána minden korszakban.
A Vaszary villa két párhuzamos biedermeier tárlatán magyar és osztrák festők képeit láthatják. Vajon felfedezzük-e bennük azt a különbséget, sőt ellentétet, amelyet az állandó füredi vendég Berzsenyi Dániel látott a német és a magyar ízlés között 1823 körül:
Vízbül sert pancsol, borbul puncsot s aszu bort főz,
Ökrébül disznót, a lóbul rest tehenet tesz,
Férfi köténybe’ gyarat, kötöget, fonogat, tyukot ültet,
A felesége kaszál, sapkába’, kalapba’ tobákol:
A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront;
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég,
S éppen azért szebb, jobb minden marhája, vagyonja.
A német hasznot les mindig. Szépre nem űgyel,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig,
Mégis azonba’, ha szép akar olykor lenni, mivé lesz!
Hány csecse bokrétát tűz, s mint üti félre kalapját!
Tarka piros pántlik repdesnek előtte-utána,
A magyar a szépet nézi, s jól tudja, mi a szép,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig:
Látol-e rajta, ha még gyerek is, nem férfihoz illőt?
S kérded-e még, Liebel, tőlem, mért büszke, szabad, vad?

A 19. századi füredi fürdőéletben megkülönböztették a „magyar” és a „német” zenét. Előbbit a cigányzenekarok, az utóbbit a rezesbandák játszották. Eötvös Károly – a rá olyannyira jellemző eltúlzott hazafiassággal – ekként írta le a füredi német muzsikusokat: „Hoznak tehát Ausztriából és Csehországból muzsikust. Valamennyinek nagy haja, szemüvegje és kottája van. Háromszáz forint fizetést kap évenként s szabad élelmezést a kanonok urak asztalhulladékán. Ötven esztendeig legyen is ott: magyarul meg nem tanul.” Az ún. német zene azonban nagyon is kedvelt volt Magyarország fürdőhelyein és másrészről a cigányzenészek korántsem csak jellegzetes magyar darabokat vagy autentikus cigányzenét játszottak, hanem igen gyakorta – a kor divatjának megfelelően – keringőt, polkát is húztak.
A most nyíló tárlatpáron, két budapesti múzeum válogatott képsorozatát összehasonlítva látjuk-e a Genthon István generációja által látni vélt sajátos magyar nyugodt realizmust, azt a latin és német vérmérséklet közti földközeli józanságot, amelyet Gerevichék generációja, pl. a mindkét intézményt, a Fővárosi és a Szépművészeti Múzeumot vezető Csánky Dénes szeretett volna belelátni a 19. század első felének pesti művészetébe? Azt a természetességet, amelyet már Berzsenyi megénekelt?
A Vaszary villában egy olyan kiállításkettőst láthatnak, amely, miközben a szemnek kedves festményekkel kellemes perceket, igazi műélvezetet okoz, mégis, evvel a párhuzamba állítással, bízom benne, hogy Önök számára, ugyanúgy mint nekem, rejtett izgalmakat, feszültségeket tárnak fel egy képmutatásra berendezkedett, de éppen ezért nagyon is ismerős világról. Mindenkinek tartalmas képnézegetést kívánok a nyári nagymelegben.”

Rostás Péter